Nagyon szeretem a cicákat ezt tudni kell. Gyerekkorom óta tart a család macskát, kertben és mint mindenki tudja a kerti macska fogyóeszköz. Mikor elköltöztem otthonról sokáig tanakodtam rajta, hogy tarsak-e macskát, mert hát ugye felelősség meg minden és hát ki fog rá vigyázni ha én elutazom vagy akármi

Persze szüleim sem könnyítették meg a kérdést, ugyanis folyamatosan lebeszéltek róla. Válogatott indokokkal, természetesen, melyek többsége az volt, amit én magam is fel tudtam hozni, mint ellenérv.

Aztán megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki legalább annyira szereti a cicákat, mint én és úgy döntöttünk, hogy akkor mostmár legyen egy közös. 

Bátyáméknak akkortájt kölykedzett le a cicájuk, így meg is volt honnan lesz a kis jövevény. A fekete-fehér anyacicának vegyesen születtek kölykei, mint ahogy az szokás vidéken. Mi közülük egy kis feketét választottunk ki. Ő volt a legszerencsétlenebb, legkisebb, legygámoltalanabb az egész alomban, de a mellkasán lévő fehér kis folt és a cukin buta tekintet egyből levett a lábunkról.

Amint betöltötte az előírt elválasztáshoz szükséges kort és nekünk is volt olyan hetünk, amikor nem mentünk sehova sem, el is hoztuk a cicut. Persze az első estét végig szenvedtük, ugyanis szegény végigsírta az éjszakát és nem hagyott minket aludni. De azóta szépen beilleszkedett, nem tett tönkre nagyon semmit sem. Szóval maradhat.